A mai nap egy egész napos utazásra fizettünk be, hogy ellátogassunk a Vinales-i nemzeti parkba.
Reggel fél 8-kor volt a gyülekező a kedvenc hotelünk lobiában. A busz több hotelből szedte össze az utasokat. A társaság elég nemzetközi lett, volt sok német, egy svájci pár, egy idős ausztrál bácsi a feleségével. Ők nagyon aranyosag voltak, már a látványuk nagyon megnyerő volt, ahogy segítették egymást a lépcsőre fel, buszról le, stb. Reggel, amíg a buszra vártunk, nézegettem a hotel árait, valami 140 CUC-ba került éjszakánként per fő. A mi szállásadónk 15 CUC-ot számít fel éjszakánként. Nyilván nem ugyanazt kapja az ember a két árért, de vajon a hotelben lakó vendégek sejtik-e, hogy mi megy a valódi Havannában?
Visszatérve a ma reggelre, mert közben megjött a bőrüléses szipi-szupi buszunk, végre útra keltünk a Vinales nemzeti park felé. Itt szintén szembesültem azzal, hogy mekkora szakadé van életszinvonalát tekintve ember és ember között itt ebben az országban, és még nem is láttuk az ország keleti, szegényebbik felét.
Mi ültünk a légkondis, bőrüléses buszban, az autópálya mentén, de főleg a hidak árnyékában pedig málhás, nagy táskás emberek sokasága stoppolt és várta, hogy felvegye valaki. Nem reménytelenül persze, mert itt állítólag van olyan szabály, hogy a stoppost kötelező felvenni személyautóval, ha van hely. Az autópályán egyébként max olyan 70-80-nal lehet menni, egyrészt a kátyúk miatt, másrészt pedig ki kell kerülgetni a bicikliseket, átszaladó kóborkutyákat, stb. Egyébként rengeteg olyat láttunk, hogy teherautó és a ponyva alól végtelen ember kandikál ki és így utaznak. Első megállónk Pinal del Rio-ban volt, itt egy rumkészítő üzemet akartunk megnézni, de csak félig sikerült, mert szabadnap révén zárva volt és csak a palackozó részlegbe jutottunk be. Egyébként nem kell valami óriási üzemre gondolni, szinte minden kézzel készül és szerintem egy tucat embernél nem dolgozhat itt több.
Két érdekes dolgot figyeltünk meg az út során Zitával: az egyik, hogy az utcákon, sőt sehol sincsenek reklámok. Ami van, az az 1-2, az főleg a szabadságharc 55 éves évfordulóját hírdeti, vagy óriás Che Guevara portré. A másik érdekes, ezt az örökké, mindent kommentáló idegenvezetőnk retorikájából figyelhetük meg, hogy olyan személyi kultusz övezi a Fidel és Raul Castrot, akarom mondani "Fidelt" és "Rault", hogy esélytelen lenne bárkinek is valaha elmagyaráznia, hogy minden nyomoruk fő oka ez a két ember.
Újabban már engedélyezik bizonyos iparágakban a privát bizniszek indítását, pl dohányipar, vagy vendéglátás, de persze nem ingyen. Van a kis dohánytermesztő családi üzem, ahova Y időnként kijön az állami ellenőr, felméri a termény minőségét, majd minőség függvényében a 80-90%-át lefoglalja, az megy a közösbe. A maradék meg megmarad a családnak, hogy éljen meg belőle. Így megy ez itt. Így már nem is csodálkozik az ember, hogy mennyit trükköznek, ügyeskednek, bizniszelnek itt az emberek.
Az idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy itt nagyon drága a mosógép, ezért sokan kézzel mosnak, és az ablakba, udvarra, ide-oda teregetik a ruhát. És tényleg, ez nagyon jellemző mindenhol a városképre.
A Pinar del Rio-i rumfőzde után a Vinales völgyet néztük meg. Elvittek minket egy kilátóponthoz, ahonnan a völgyet és leginkább a mögötte magasló hegyeket gyönyörúen lehetett látni. Ezután egy dohányültetvényt és egy dohányszárítót láttunk és elmentünk egy rövidke, de nagyon tágas barlangba is, megy egy folyóban végződött. A folyóban egy csónakkal még beljebb vitt minket a barlang belsejébe, majd újra ki a napfényre. Ezen programok során sem tapasztaltunk mást, mint eddig. 1. Mindenki tartja a markát. A dohányszárítóban aki bemutatta, hogy is kell a szivart sodorni, de még a motorcsónakos bácsi is, aki tett vekünk egy öt perces utat a barlangba, és amiért egyébként külön fizetni kellett belépőjegyet. 2. Mit neked környezetvédelem. Már egyszer említettük, hogy nagy bajban lennének a kubaiak, ha itt egyszer bevezetnék a zöldkártyát. Na ugyanígy éreztük a barlangban is… Barlang, természet, folyó, cseppkő és pöfögő motorcsónakok …
Na ezt már szerintem Magyarországon sem hagynák.
A program egy kellemes kubai ebéddel zárult, ahol fülbemászó kubai zene szólt. (Természetesen ugyanaz, mint eddig bármelyik helyen, bármelyik nap: a legnépszerűbb számok) és aztán kedves zenészbarátaink tartották a markukat. Az egyik utikönyv írta, hogy Kubában mindent olcsón mérnek, mégis rengeteg pénzt itthagynak a túristák. Most márteljesen értjük, hogyan lehetséges ez.
Este visszaérkezésünk után egy utikönyv ajálotta kávézóban / kocsmában fogyasztottuk el szolíd vacsoránkat. A hely érdekessége (bár valójában ez nem is annyira kuriózum), hogy a kávézó falát Fidel és Che Guevara fotói ékesítik. A vacsi eléggé rendben volt, és közben kellemes helyi környezetben volt alkalmunk összegezni a napot. Felmerült például bennünk a kérdés, hogy vajon mennyi az átlagéletkor Kubában. Szerencsére a részletes utikönyvünk ellensúlyozni tudta a Wikipedia és a Google hiányát és megadta a választ. A férfiaknál 73, a nőknél 76 év, pont mint az USA-ban. Azért tudhatnak valamit a kubai orvosok, ha ilyen körülmények ellenére is ilyen magas az átlagéletkor. Vagy éppen pont emiatt?
