KUBAmigo

Elérkezett az utazás napja, korán kelés, búcsúzkodás, öreg taxi, napfelkelte, ólmozatlan benzin szaga és már hajnalban is sok dolgára igyekvő kubai. Havannából távolsági busszal mentünk a tőle két órára (itteni eszközzel) fekvő Varadero-ra, annak is egyenesen a repterére. Az út eseménytelen volt, bár a buszjegy még említést érdemel. Végy egy téglalap alakú kockasajtot, papírját tépd le, hátára írj 2-3 betűt cerkával és már kész is a kubai buszjegy. Egy ilyen elkészítése kb 5 perc / fő és ezt egy olyan pénztárgép köpködi ki, ami nem árammal megy, hanem teljesen mechanikus, mint az egykori írógépek, csak háromszor akkora. Két óra buszozás (+ félóra kávészünet félúton) után megérkeztünk a reptérre, ami elsőre egy kísértetháznak tűnt, annyira üres volt.
 

Aztán becsekkolás után kifizettük azt a fejenként 25 CUC "kilépési díjat", ami ahhoz kell, hogy elhagyhatsd az országot. (Ez aztán a jó bevételi forrás.) Ezután kiléptünk az országból, bár ez nekem nem ment egyszerűen. Miután ellenőrizte a határőr az útlevelemet, és a benne lévő képhez való hasonlóságomat, megkérdezte, hogy hívnak. Kicsit meglepődtem, hiszen ott áll az útlevelemben, de azért természetesen megmondtam. Talán azt gondolták rólam, hogy kubai vagyok, aki külföldi útlevéllel próbál menekülni és ez volt a veugratós kérdés? Végül átmentem a vizsgán és kiléphettem az országból. Melankólikus másfél óra következett a gép indulásáig. Felejthetetlen hetet töltöttünk itt, mely valószínűleg egy életre szóló élmény lesz. Csendben figyeltük a nyüzsgő reptéri dolgozókat, és közben lassan előkerültek a kézipoggyászból a hosszú nadrág, és a télikabát. Holnaptól ez vár ránk újra otthon. Viszlát Kuba ...

Ez volt az utolsó napunk Kubában, ami nem utazással telt, így igyekeztünk bepótolni még a havannai hiányosságainkat.

Miután felkeltünk, a szokásos kellemes és ugyanolyan reggelinket fogyasztottuk, melyet a szállásadónk, Roly készített el nekünk. Én már a reggelire is fényképezővel érkeztem, mert a „to do list”-emen volt, hogy az erkélyről le kell fotóznom a szembe ház parkolójában álló narancssárga kis Polskit, melynek tetején egy óriási Che Guevara arckép virított. A kocsi azonban sajnos nem parkolt ott.

Reggeli közben kellemes beszélgetésbe elegyedtünk Rolyval, akitől megtudtuk, hogy január 6-án a gyerekek Kubában tradícionálisan ajándékot kapnak. Ez a tradíció, mint utólag megtudtuk, a három királyok ünnepéből ered.

Viszont további témák kapcsán (hogy mi az, amit nehéz beszerezni Kubában, illetve miket szokott a külföldről érkezőktől kérni) majdnem újabb bizniszbe fogtunk. Ez azonban nem valósult meg. Rolyt érdekelte volna anya most leselejtezett Nokia telefonja a reggelieinkért cserébe, de mivel a telefon nem beszél spanyolul, ő pedig kevéssé beszél angolul (ahogy meg beszélne a telefon), az üzlet meghiúsult.

Napközben a várost járva megpróbáltunk még pár dolgot cserekereskedelemmel beszerzni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ilyen téren Trinidad volt a paradicsom.

A délelőtt folyamán ellátogattunk egy szentmisére, melyre csak a véletlen folytán sikerült időben érkezni, hiszen kiírva sehol nem láttuk, hogy mikor van mise, de pont akkor kezdődött, amikor érkeztünk. Ahhoz képest, hogy Kubában annyira nem terjedt el a kereszténység, nagyon sokan voltak a katedrális kertjében (ugyanis ott volt a mise a katedrális felújítása miatt). A misén nagyon érdekes volt látni, hogy az emberek a „béke veled”-re nem csak kezet fogtak, hanem egymást megpuszilták, távolabb lévő barátaiknak pedig mosolyogva, nagy mozdulatokkal integettek.

Ezután még sokat sétálunk, beszereztünk pár hiányzó ajándékot, majd egy csendes pihenőre visszatértünk a szállásra.

A délutáni pihenőt követően bevetettük magunkat Havanna óvárosába, hogy egy utolsó kellemes estét eltöltsünk ott. Hosszasan róttuk az utcákat, majd meglepődve tapasztaltuk, mennyivel kisebb a nyüzsgés, mint eddig, és nincs akkora élet a bárokban, éttermekben. Bármennyire igyekeztünk, az „utolsó vacsora” – Zita szavaival élve – eltöltésére az az olasz étterem tűnt legalkalmasabbnak, melyben néhány napja már finomat ettünk. A menü ezúttal az utikönyvek által ajnározott pizza volt.

A zenekar halkan játszott egy-egy rövidet, majd pihent egy hosszút, és közben próbálta a vendégekre rátukmálni a CD-jét. Nyugalmunkat csak egy alom kiscica zavarta, akik az asztalok között ólálkodtak, az egyik az asztalra is felágaskodott. Vacsora után továbbálltunk, de még volt két tétel a listán, aminek eleget kellett tenni, és Zita ezt hősiesen vállalta: egy kuba libre koktél és egy szivarka elfogyasztása az esti Havannában. Az arcára kiült egy nyugodt mosoly, ebből lehetett sejteni, hogy rendben volt mindkettő. Így végződött az utolsó kubai esténk.

A beszámolók sorát kicsit megszakítva most pár képet osztunk meg veletek:

A személyszállítás egyik módja

Che Guevara mindenfelé

Mindennapos látvány: utcai szerelés

Dohányszárító

A piac házhoz jön

Hintaszékes idill (kicsit rejtőzködve)

A meseszép Vinales-völgy

És a végére egy kis zene. Egy olyan fülbemászó dal, melyet naponta többször is hallottunk:

Az all-inklusive ágyikóban úgy elaludtam a nyakam, hogy alig bírom mozgatni. A tegnap megbeszéltek szerint ma addig akartunk aludni, amíg csak tudunk, ennek megfelelően már 7-kor mind a ketten fent voltunk. A reggeli nagyon kiadós volt, érdekes, hogy mennyi gyümölcsöt esznek a kubaiak reggelire, nagyon kedvemre való. A délelőtt édes semmittevéssel telt a parton, így holt szezonban alig vannak. Dél körül el akartuk hagyni a hotelt, hogy szét tudjunk még nézni a városban. Hívtuk is a taxisunkat, de nem volt elérhető, úgyhogy kellett másik. A kijáratnál megint leszólítottak, hogy „táxi, táxi”. Mondtam, hogy érdekel, de csak 8 krajcárért. (Idefelé 10-ért jöttünk.) Kicsit gondolkodott a tag, majd rábólintott. Egy nagyon kedves, fekete férfi volt most a sofőrünk, és volt egy szégyenlős potyautas is, a kisfia, aki vélhetőleg elkísérte aznap a munkába. A hátizsákomon volt a Karácsonyra kapott iránytű. A kissrác nagyon elkezdte csodálni. Zitával egymásra néztünk, majd úgy döntöttem, elajándékozom az irányzékomat, ilyet itt úgysem kapni. Nagyon boldog lett a kisfiú az új szerzeményével, de csak lopva mert csodálni, amikor nem néztünk oda. 20 perc kocsikázás után visszaérténk a városba, ahol még bő két óránk volt felfedezni azt, mielőtt a busz visszaindult velünk Havannába.

Elindultunk a főtér és a templom felé és a sétánk közben Sanyi egyre biztosabb lett abban, hogy szeretne egy kubai rendszámtáblát és egy képet, de nem pénzért. Kipróbálná inkább a cserekereskedelem módszerét. A nevezetességek és a kedves kis utcák megtekintése közben meg is leltük azt a bazárt, ami a célunknak megfelelt. És a megfelelő árust is. Sanyi megkérdezte, mennyibe kerül a rendszám, de az ár kimondása után egyből közölte azt is, hogy nincs pénze, de cserélhetnének. A kofa szeme felcsillant és boldogan várta a csereterméket. Végül a rendszám és egy kép boldog tulajdonosai lettünk anya kettővel ezelőtti Nokia telefonjáért és egy Budapest maratonos technikai pólóért cserébe. Az üzlet megköttetett, de ez csak a kezdet volt. A Nokia láttán a környező kofák mind Sanyit akarták és a további cseretermékeit. Így elkelt Sanyi régi MP3 lejátszója is. És csak jöttek és jöttek a kofák. De mondtuk, hogy már nincs semmink. Ők pedig szinte könyörögtek, hogy cseréljünk velük. Akár ruhát is. Így két nyári ruhám és egy férfi póló is ott maradt Trinidadban pár apróságért cserébe. Mert mindenki szeretett volna pár apróságot a lányának, vagy a fiának. Majd leimádkozták rólunk még a táskát is. Egyik kedvencem az volt, amikor a kedves hölgy Sanyi pólójára rámutatva megkérdezte, nincs-e valami ilyesmije kicsit kisebben. Amikor minden „szajré” elkelt, továbbálltunk. Igyekeztünk ezt gyorsan tenni, mert nem volt könnyű Sanyiról lelvakarni a nők hadát. És még így is, két utványira a „tetthelytől” két nő futott utánunk Sanyi után kiabálva: Amigo, Amigo…

A helyzet azért kicsit sokkolt minket, így kiheverni a dolgot, beültünk egy kedves kis kávézóba. Ahogy illik, itt is volt zene, melyet épp egy kedves, idős bácsi szolgáltatott, de nagyon értette a szórakoztatás módját, így minket is, és a szomszéd asztalt is bevont a muzsikálásba. Igazán szuper volt.

A sok-sok új és elképesztő élmény után pedig visszabuszoztunk Havannába, hogy még itt eltölthessünk egy utolsó napot.

Ma magunk mögött hagytuk Havannát, hogy egy vélhetőleg 5 órás buszozással eljuthassunk Trinidad nevű városkába, illetve a várostól nem messze található tengerpartra. A szállást már előző nap lefoglaltuk, az eddigiektől kissé eltérően, kevésbé autentikus módon egy nagyon menő szállodában. Egy nap luxust megszavaztunk magunknak. Tegnap már volt részünk a kubai autópályákban, úgyhogy nem lepődtünk meg már az ácsirgó embereken, lehetetlenül lassan közlekedő járműveken és hasonlók. Én az utat gyakorlatilag végigaludtam, Zita viszont kissé aggódott, hogy lesz-e elég mosdószünet. Az út viszonylag eseménytelenül telt, az első megállónkat emelném ki, mely egy nagyon hangulatos bambuszház volt, egy kis útszéli kávézó. Le is fotóztuk, annyira aranyos volt.

    Az utikönyvekből lehetett sejteni, hogy Trinidad nem olyan gazdag hely, mint a főváros, de a látvány még így is egy kicsit ijesztő volt. Az utak egyre szűkültek és romlottak, ahogy közeledtünk, de az "autóbusz állomás" a város egy olyan szűk utcájában volt, hogy személyautóval sem mertem volna behajtani oda. Amint kiléptünk a pici váróteremből, milliónyi ember lógott az ajtófélfán, egymást törve-zúzva próbálták szállásaikat, taxi-szolgáltatásaikat az érkezőknek eladni. Mondani sem kell, hogy a kínálat erősen több volt a keresletnél, így sajnos sokan hoppon maradtak. Szívszorító volt belegondolni egyébként, hogy sokak egyetlen reménye az a napi 1-2 buszjárat, ami a városba érkezik és ha nincs vendég, nincs betevő. Ezt persze nem tudom, mennyire van így, de félek hogy nagyon közelít a valósághoz. A hotelhez nem volt busz, úgyhogy nekünk is szükségünk volt egy sofőrre, akit meg is találtunk hamarosan Nadir személyében egy öreg Citroennel. Vagy egy Ladával és Citroen logóval?

    Nadir ügyesen vezetett, bár kicsit féltem, hogy pár alkatrész leszakadhat a kocsi aljáról, mert olyan hangokat hallatott. Nadirral való ismerettségünk egyébként úgy indult, hogy kicsit messzebb sétáltunk a trinidadi buszállomástól, hogy ne a taxis hiénák martalékai legyünk, mikor egy fickó odalépett hozzánk, és megkérdezte, mit szeretnénk. Mi mondtuk, hogy taxit. Ő egyből intézkedett is. Megbeszéltük vele az árat, és ő már küldte is a haverját a szomszéd utcába, tőlünk pedig két perc türelmet kért. Két perc múlva berobogott Nadir, az anyós ülésen a haver, és Nadir már tudott is mindent (Hová és mennyiért kell vinni minket).

    A hotel valójában inkább egy szállodakomplexum volt, ahol egy kedves kis, tengerre néző szobát kaptunk és all-inclusive ellátást. A kék szalag a karunkon azt jelezte, hogy bármit kérünk, az ingyen van. Gyors átöltözés után kikérve egy koktélt, ki is feküdtünk a tengerpartra. A bambusz napernyő árnyéka alatt igen kellemes időtöltés volt az olvasás. Majd jött a fürdés, aztán a naplemente, séta és vacsora nagy választékkal. Hát így telt a nap. Eléggé rendben volt. Bár minden kikért italkor zavarban éreztük magunkat a tudattól, hogy mi itt dőzsölünk, a minket kiszolgáló emberek meg mindezért jó, ha 14 dollárt keresnek havonta (átlagfizetés Kubában).

A mai nap egy egész napos utazásra fizettünk be, hogy ellátogassunk a Vinales-i nemzeti parkba.
Reggel fél 8-kor volt a gyülekező a kedvenc hotelünk lobiában. A busz több hotelből szedte össze az utasokat. A társaság elég nemzetközi lett, volt sok német, egy svájci pár, egy idős ausztrál bácsi a feleségével. Ők nagyon aranyosag voltak, már a látványuk nagyon megnyerő volt, ahogy segítették egymást a lépcsőre fel, buszról le, stb. Reggel, amíg a buszra vártunk, nézegettem a hotel árait, valami 140 CUC-ba került éjszakánként per fő. A mi szállásadónk 15 CUC-ot számít fel éjszakánként. Nyilván nem ugyanazt kapja az ember a két árért, de vajon a hotelben lakó vendégek sejtik-e, hogy mi megy a valódi Havannában?

    Visszatérve a ma reggelre, mert közben megjött a bőrüléses szipi-szupi buszunk, végre útra keltünk a Vinales nemzeti park felé. Itt szintén szembesültem azzal, hogy mekkora szakadé van életszinvonalát tekintve ember és ember között itt ebben az országban, és még nem is láttuk az ország keleti, szegényebbik felét.
Mi ültünk a légkondis, bőrüléses buszban, az autópálya mentén, de főleg a hidak árnyékában pedig málhás, nagy táskás emberek sokasága stoppolt és várta, hogy felvegye valaki. Nem reménytelenül persze, mert itt állítólag van olyan szabály, hogy a stoppost kötelező felvenni személyautóval, ha van hely. Az autópályán egyébként max olyan 70-80-nal lehet menni, egyrészt a kátyúk miatt, másrészt pedig ki kell kerülgetni a bicikliseket, átszaladó kóborkutyákat, stb. Egyébként rengeteg olyat láttunk, hogy teherautó és a ponyva alól végtelen ember kandikál ki és így utaznak. Első megállónk Pinal del Rio-ban volt, itt egy rumkészítő üzemet akartunk megnézni, de csak félig sikerült, mert szabadnap révén zárva volt és csak a palackozó részlegbe jutottunk be. Egyébként nem kell valami óriási üzemre gondolni, szinte minden kézzel készül és szerintem egy tucat embernél nem dolgozhat itt több.
    

Két érdekes dolgot figyeltünk meg az út során Zitával: az egyik, hogy az utcákon, sőt sehol sincsenek reklámok. Ami van, az az 1-2, az főleg a szabadságharc 55 éves évfordulóját hírdeti, vagy óriás Che Guevara portré. A másik érdekes, ezt az örökké, mindent kommentáló idegenvezetőnk retorikájából figyelhetük meg, hogy olyan személyi kultusz övezi a Fidel és Raul Castrot, akarom mondani "Fidelt" és "Rault", hogy esélytelen lenne bárkinek is valaha elmagyaráznia, hogy minden nyomoruk fő oka ez a két ember.

    Újabban már engedélyezik bizonyos iparágakban a privát bizniszek indítását, pl dohányipar, vagy vendéglátás, de persze nem ingyen. Van a kis dohánytermesztő családi üzem, ahova Y időnként kijön az állami ellenőr, felméri a termény minőségét, majd minőség függvényében a 80-90%-át lefoglalja, az megy a közösbe. A maradék meg megmarad a családnak, hogy éljen meg belőle. Így megy ez itt. Így már nem is csodálkozik az ember, hogy mennyit trükköznek, ügyeskednek, bizniszelnek itt az emberek.
    Az idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy itt nagyon drága a mosógép, ezért sokan kézzel mosnak, és az ablakba, udvarra, ide-oda teregetik a ruhát. És tényleg, ez nagyon jellemző mindenhol a városképre.

A Pinar del Rio-i rumfőzde után a Vinales völgyet néztük meg. Elvittek minket egy kilátóponthoz, ahonnan a völgyet és leginkább a mögötte magasló hegyeket gyönyörúen lehetett látni. Ezután egy dohányültetvényt és egy dohányszárítót láttunk és elmentünk egy rövidke, de nagyon tágas barlangba is, megy egy folyóban végződött. A folyóban egy csónakkal még beljebb vitt minket a barlang belsejébe, majd újra ki a napfényre. Ezen programok során sem tapasztaltunk mást, mint eddig. 1. Mindenki tartja a markát. A dohányszárítóban aki bemutatta, hogy is kell a szivart sodorni, de még a motorcsónakos bácsi is, aki tett vekünk egy öt perces utat a barlangba, és amiért egyébként külön fizetni kellett belépőjegyet. 2. Mit neked környezetvédelem. Már egyszer említettük, hogy nagy bajban lennének a kubaiak, ha itt egyszer bevezetnék a zöldkártyát. Na ugyanígy éreztük a barlangban is… Barlang, természet, folyó, cseppkő és pöfögő motorcsónakok …
Na ezt már szerintem Magyarországon sem hagynák.

    A program egy kellemes kubai ebéddel zárult, ahol fülbemászó kubai zene szólt. (Természetesen ugyanaz, mint eddig bármelyik helyen, bármelyik nap: a legnépszerűbb számok) és aztán kedves zenészbarátaink tartották a markukat. Az egyik utikönyv írta, hogy Kubában mindent olcsón mérnek, mégis rengeteg pénzt itthagynak a túristák. Most márteljesen értjük, hogyan lehetséges ez.
    Este visszaérkezésünk után egy utikönyv ajálotta kávézóban / kocsmában fogyasztottuk el szolíd vacsoránkat. A hely érdekessége (bár valójában ez nem is annyira kuriózum), hogy a kávézó falát Fidel és Che Guevara fotói ékesítik. A vacsi eléggé rendben volt, és közben kellemes helyi környezetben volt alkalmunk összegezni a napot. Felmerült például bennünk a kérdés, hogy vajon mennyi az átlagéletkor Kubában. Szerencsére a részletes utikönyvünk ellensúlyozni tudta a Wikipedia és a Google hiányát és megadta a választ. A férfiaknál 73, a nőknél 76 év, pont mint az USA-ban. Azért tudhatnak valamit a kubai orvosok, ha ilyen körülmények ellenére is ilyen magas az átlagéletkor. Vagy éppen pont emiatt?

Bár a szivleszteri kalandunk nem tartott hajnalig, az új évet mégis - közös megegyezésre - kiadós alvással indítottuk. Szerencsénkre a szállásadónk reggelivel várt minket, ugyanis január 1-én itt is, mint otthon, minden üzlet zárva van, amiről mi szépen elfelejtkeztünk. Délelőtt bementünk a városba, hogy pénzt váltsunk és, hogy befizessünk két buszos utazára, mert volt egy olyan sejtésünk, hogy Kuba igazi szépségeit a vidék rejti magában és nem a főváros. Célpontjaink a sziget nyugati részén található Vinales nemzeti park és Trinidad városa. Nagyon viccesnek találtam, hogy az utazásokat szervező hölgy munkaeszköze egy vonalas telefon és egy leporellós papírban merült ki. Minden uticél irodájába szépen odatelefonált, a jegyzetfüzetbe írta a neveket, a várakozók sora meg egyre csak nőtt. Végül sikerült mindent elintézni, amiért jöttünk, bár az egyik busztársaság eléggé nehezen vette fel a telefont.

Délutánra egy kis fürdőzés volt beütemezve a közeli Santa Maria del Mar nevű strandon, viszont Zita szerint szükségem volt egy kalapra az erős napsütés ellen. Végre hódolhattam hát egyik kedvenc szórakozásomnak, - Zita ilyenkor szeretne láthatatlan lenni - a bazárai kofákkal való alkudozásnak. Sajna egy kiszemelt kubai autórendszámot nem sikerült eléggé jóárasítani, de egy szép szalmakalap boldog tulajdonosa lettem.

Ezután elfogyasztottunk még egy -egy üveg helyi sört (Cristal) egy helyi helyen, ahol vidám kubai zenét játszott egy csapat. A legviccesebb momentuma a sörivásnak az volt, amikor a pincér fiú úgy vitte el az egyik asztaltól a tányérokat, hogy beletett 1-2 tánclépést is. Délutánra Santa Maria del Mar-ba vitettük magunkat a taxival, hogy láthassuk végre a türkiszkék tengert. Szerencsére a sofőr egy olyan ponton rakott ki minkat, ahol nyugalom volt, és nem túl nagy tömeg.

A víz és a homok színe gyönyörű volt, de a legjobb a víz hőmérséklete volt. Olyan kellemesen meleg vízben fürödtünk, hogy majdnem a Széchenyi fürdő termálmedencéjében éreztem magam. Visszatérésünk után még este sétáltunk egyet a városban. Megnéztük a katedrálist, mely előtt épp kezdődött a téren az esti laza salsa, majd sok lakásba beleskelődtünk, miközben vacsorahelyet kerestünk. Mind lerobbant, apró földszinti lakás volt, ahol a bejáraton belépve egyből a nappali fotleljába ütközöl. A lakásokban családok ültek, TV-ztek. A lerobbantságukat leszámítva, nagyon otthonos lakások voltak ezek.

Ezután egy kis vacsik következett, majd időben aludni tértünk, mert másnap korán indult a Vinales-i kirándulás.

A helyiek adta szuper reggeli után nekivágtunk a  városnak. Azt a tippet kaptuk, hogy ha 1 napos kirándulásra mennénk Havannán kívülre, akkor a Hotel Telegrafoban szerveznek ilyeneket, úgyhogy oda érdemess mennünk, így első utunk oda vezetett. Ez kb 5 perc sétára van a szállásunktól, de ez idő alatt vagy 20-szor ledudáltak és kikiabáltak nekünk a kocsikból, hogy TAXI? Egy még csókot is dobott nekem… Ez jellemezte az egész napot. Úton-útfélen ledudáltak, megállítottak minket, hogy honnan jöttünk. Elsőre nem is tudtuk ezt mire vélni, aztán sajnos saját bőrünkön tapasztaltuk az okát.

Egy kedvesnek tűnő pár hozzánk verődött az utcán és kérdezősködtek, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, majd lelkesen magukról kezdtek beszélni. Aztán Kubáról, a kultúráról és pillanatokon belül azon kaptuk magunkat, hogy abban a bárban ülünk, ahol a Buena Vista Social Club film játszódott, hogy kérés nélkül kapjuk a helyi specialitás koktélt és már hozzák is a „jobbnál jobb” szivarokat, nekünk nagyon olcsón, mert a kubaiak szeretik a magyarokat, mert kommunisták voltak… Igyekeztünk a költésgeket, vagyis a veszteséget minimalizálni és csak 5 szivart vettünk… (mert nem láttunk más kiutat),  de aztán persze elénk dobták a nem kért italok számláját is, erős túlzással mért áron, de már nem vitatkoztunk, otthagytuk a pénzt és futottunk.

Megnéztük aztán Havanna sok látványosságát, és nagyon sokat sétáltunk. A délelőtti attrocitás kicsit eleinte kedvünket szegte, de idővel jobb kedvre derültünk. Egyre jobban tudtuk kezelni a „Hola. Where are you from?” kérdéseket, melyeket minden utcában legalább kétszer hallottunk. Pontosabban nem kezelni ezeket, hanem ignorálni.

Estére kiválasztottunk egy utikönyv ajánlotta kedves éttermet és befizettünk a szilveszteri menüjükre.

Lehet, pár dolog kétszer lesz, mert nem olvastam vissza Zita macska-, akarom mondani, cicuszkaparását. Nos igen, a blogot papíron írjuk, mert nem hoztunk semmi –  csak minimális – kütyüt, részben terápiás céllal.    

Elfelejtettem már, mi volt délután, inkább írok kicsit az eddig tapasztaltakról:

A kocsik tényleg brutálak. az 1500-as Ladák már ultra menőnek számítanak, de rengeteg, még az 50-60-as évekből való kocsi fut az utakon és a füstjük olyan, mint a korom. Mondtam is Zitának, hogy ha itt egyszer bevezetik a zöldkártyát, nem marad forgalomban egy sem. Mióta itt vagyunk, sokszor téma köztünk a kommunizmus vs. kapitalizmus. Bár nincsen emlékem arról, hogy milyen volt nálunk az élet az elmúlt rendszerben, de ami itt a munkamorált/munkatempót illeti, csapnivaló. Talán duplán el van rontva nálunk ez a dolog: egyszer van a latinos lustaság, meg van ez a kommunista „motiváltság”. Ennek eredménye például az, hogy több, mint egy órát álltam a reptéren a pénzváltónál, bár ezalatt csak 4-5 embert szolgáltak ki, a szilveszteri vacsora három és fél óra alatt lett meg és megannyi hasonló eset. Valószínű, egy teljesítmény alapú bérezés sok mindent átalakítana itt. Na de nem is panaszkodok itt, én igazán nem siettem itt eddig sehova, csak úgy felmerült bennem, hogy x idő alatt, ha esetleg több ügyfelet kiszolgálnak, többet tudnának keresni. Na de ez végképp nem az én dolgom.

A szilveszteri vacsora témáját alaposan körbejártuk, hogy ár-érték tekintetében a legjobbat kapjuk. A választásunk egy spanyol tapas bárra esett, ahol fejenként 15 CUC-ért (konvertibilis peso) egy sokfogásos vacsorát ehettünk. Délután a menü árának 50 %-a befizetésével kellett bizonyítanunk szándékunk komolyságát és elköteleződésünket a szilveszteri vacsorára. Az étterem egyébként fél órányi járóföldre volt a lakástól, ahol laktunk, és ezt ugye kétszer is oda-vissza megtettük, szóval volt séta bőven. Már korábban írunk róla – vagy nem – hogy kétféle bolt van. Ehy a hazaiaknak, ahol jó a helyi valuta, és egy a turistáknak. Ma voltunk egy ilyen a helyieknek szánt boltban, ahová ásványvízért mentünk be. A háziorvos ugyanis óva intett attól, hogy a csapvízbe beleigyunk, ugyanis nyomokban kolerát tartalmazhat. Ezt azért enyhe túlzásnak gondoljuk, mindezek melett már 1 decire optimáltuk a fogmosáshoz szükséges ásványvíz mennyiségét a kezdeti fél literről... Na de vissza az „általános” bolthoz. Szándékosan nem akartam kategorizálni, hogy élelmiszerbolt, itt ugyanis mindent lehetett kapni, élelmiszert, alkoholt, vizet, szépségápolási cikkeket, ruhákat, de mindenből csak egyféle volt: „a dezodor”, „az ásványvíz”, „a mosószer”, egyedül alkoholból volt viszonylag választék. Olvastam korábban, hogy ez itt így működik, de látni élőben szinte felfoghatatlan volt.

Az esti vacsora nagyon pörgősen indult, és el is követtem azt a hibát, hogy elszóltam magam, hogy milyen gyorsan haladunk. Már-már attól féltem, hogy túl sok időnk lesz éjfél előtt, és nem bírjuk majd kivárni az új év kezdetét. A főétel után azonban gyors lejtmenet kezdődött a munkatempóban. Így aztán épphogy csak nem maradtunk le 2014 első pillanatairól az utcán. Mivel utánaolvastunk, hogy mire lehet itt szilveszterkor számítani, nem ért minket meglepetés és elővigyázatosan közlekedtünk. Itt ugyanis nem tüzijátékkal köszöntik az új évet, hanem az ó év minden bánatának elmosásával. Méghozzá úgy, hogy az erkélyekről vedérszámra öntik le a vizet. Szerencsére mi szárazon megúsztuk, mégis közelről élvezhettük a kubaiak új év köszöntését. És mivel ez 6 órával később esett meg, mint otthon, arra jutottunk, hogy a mi 2014-es évünk 6 órával rövidebb lesz, mint a többi.

A hajnali négy órási kelés után minden a terv szerint haladt.

Amszterdamba vitt az első repülőút, ahol 2,5-3 órát vártunk Európa legnagyobb repülőterén a Schiphol-on. Hosszú gyalogutunk az érkező kaputól az induló kapuig egy idő után átvezetett az EU-n kívülre menő gépek kapuihoz. Először egy útlevél-ellenőrzésen estünk át, melyet egy gép csinált. Bementél egy kapuhoz (mint a metróban található beléptetőrendszerek), betetted a scannelőbe az útleveled, majd a gép kérésére belenéztél a kamerába. Ha rendben volt az útlevél és hasonlítottál a képen levőre, mehettél.

A reptérnek ezen a részén már mindenféle ember volt és számomra már ez is kulturális sokk volt.

Amszterdamból egy több mint 11 órás repülőúttal érkeztünk Panamába. A tengerentúli repülőt tágasabbnak képzeltem. Főleg azért volt szűk, mert az egyik oldalamon egy terpeszkedő álomszuszék volt, és nem Sanyi volt az, de a szórakoztató rendszer és a kaja eléggé rendben volt. Psnsmában két órát pihentünk. A reptér nagyon vicces volt. Mikor kiszálltunk a gépből, egy kézzel írt táblával mutogatták, hogy merre van az átszállási kapu. Még jó, hogy figyelmesek voltunk, mert nem jó kaput írtunk ki és a hangosbemondó rendszer nem működött.

Este 9 körül értünk egy utolsó, két és fél órás úton Havannába. Hosszú sort álltunk ki az útlevél-, és vízumellenőrzéskor, de megérte. Beengedtek és nagyon hamar az is kiderült, hogy rajtunk kívül a csomagok is megérkeztek. Vártak minket a reptéren. Angel, a taxis bácsink türelmesen kivárta, amíg kiálltuk a hosszú sort a pénzváltásnál és elvitt minket a szállásra.

Zitától átvéve a szót, elmesélném, mi volt az első tapasztalat erről a különös országról. Nehéz jelzőket találni, hogy ne legyen félreérthető, de minden olyan „kedvesen rozoga” volt. Az autók tényleg az 50-es évekből kiszuperált, fekete füstöt pukkantgató, nagy Mercury-k, 1500-as Ladák voltak, elvétve 1-2 régebbi nyugati autót is lehetett látni. Sávokat nem igazán festettek fel az útra, és az sem derült ki a fél órás hazautunk alatt, hogy jobbra, vagy balra tarts van-e, mert éppen úgy előztünk, shogy jobban kiadta, viszont semmit sem száguldva, csak urasan. Az út mentén mindenhol emberek sétáltak, az út kihasználtsága az ember VS autó viszonylatban 50-50%. A házak meglehetősen rossz állapotban vannak és régiek. Ezzel szemben élesen nagy kontrasztot állít a néhány luxusszálloda, melyet itt-ott felfedezhet az ember. Az urca, ahová a taxis bácsika begurult velünk, meglehetősen ijesztő látványt mutatott, jóllehet, már nem sokat láttunk a sötétben. A szállásadóink, Rony és Jeny nagyon kedvesek és a szállás is nagyon kedves. Már több, mint 24 órája talpon vagyunk, úgyhogy ennek most véget kell venni, holnap folytatjuk.