Ma magunk mögött hagytuk Havannát, hogy egy vélhetőleg 5 órás buszozással eljuthassunk Trinidad nevű városkába, illetve a várostól nem messze található tengerpartra. A szállást már előző nap lefoglaltuk, az eddigiektől kissé eltérően, kevésbé autentikus módon egy nagyon menő szállodában. Egy nap luxust megszavaztunk magunknak. Tegnap már volt részünk a kubai autópályákban, úgyhogy nem lepődtünk meg már az ácsirgó embereken, lehetetlenül lassan közlekedő járműveken és hasonlók. Én az utat gyakorlatilag végigaludtam, Zita viszont kissé aggódott, hogy lesz-e elég mosdószünet. Az út viszonylag eseménytelenül telt, az első megállónkat emelném ki, mely egy nagyon hangulatos bambuszház volt, egy kis útszéli kávézó. Le is fotóztuk, annyira aranyos volt.
Az utikönyvekből lehetett sejteni, hogy Trinidad nem olyan gazdag hely, mint a főváros, de a látvány még így is egy kicsit ijesztő volt. Az utak egyre szűkültek és romlottak, ahogy közeledtünk, de az "autóbusz állomás" a város egy olyan szűk utcájában volt, hogy személyautóval sem mertem volna behajtani oda. Amint kiléptünk a pici váróteremből, milliónyi ember lógott az ajtófélfán, egymást törve-zúzva próbálták szállásaikat, taxi-szolgáltatásaikat az érkezőknek eladni. Mondani sem kell, hogy a kínálat erősen több volt a keresletnél, így sajnos sokan hoppon maradtak. Szívszorító volt belegondolni egyébként, hogy sokak egyetlen reménye az a napi 1-2 buszjárat, ami a városba érkezik és ha nincs vendég, nincs betevő. Ezt persze nem tudom, mennyire van így, de félek hogy nagyon közelít a valósághoz. A hotelhez nem volt busz, úgyhogy nekünk is szükségünk volt egy sofőrre, akit meg is találtunk hamarosan Nadir személyében egy öreg Citroennel. Vagy egy Ladával és Citroen logóval?
Nadir ügyesen vezetett, bár kicsit féltem, hogy pár alkatrész leszakadhat a kocsi aljáról, mert olyan hangokat hallatott. Nadirral való ismerettségünk egyébként úgy indult, hogy kicsit messzebb sétáltunk a trinidadi buszállomástól, hogy ne a taxis hiénák martalékai legyünk, mikor egy fickó odalépett hozzánk, és megkérdezte, mit szeretnénk. Mi mondtuk, hogy taxit. Ő egyből intézkedett is. Megbeszéltük vele az árat, és ő már küldte is a haverját a szomszéd utcába, tőlünk pedig két perc türelmet kért. Két perc múlva berobogott Nadir, az anyós ülésen a haver, és Nadir már tudott is mindent (Hová és mennyiért kell vinni minket).
A hotel valójában inkább egy szállodakomplexum volt, ahol egy kedves kis, tengerre néző szobát kaptunk és all-inclusive ellátást. A kék szalag a karunkon azt jelezte, hogy bármit kérünk, az ingyen van. Gyors átöltözés után kikérve egy koktélt, ki is feküdtünk a tengerpartra. A bambusz napernyő árnyéka alatt igen kellemes időtöltés volt az olvasás. Majd jött a fürdés, aztán a naplemente, séta és vacsora nagy választékkal. Hát így telt a nap. Eléggé rendben volt. Bár minden kikért italkor zavarban éreztük magunkat a tudattól, hogy mi itt dőzsölünk, a minket kiszolgáló emberek meg mindezért jó, ha 14 dollárt keresnek havonta (átlagfizetés Kubában).
