Az all-inklusive ágyikóban úgy elaludtam a nyakam, hogy alig bírom mozgatni. A tegnap megbeszéltek szerint ma addig akartunk aludni, amíg csak tudunk, ennek megfelelően már 7-kor mind a ketten fent voltunk. A reggeli nagyon kiadós volt, érdekes, hogy mennyi gyümölcsöt esznek a kubaiak reggelire, nagyon kedvemre való. A délelőtt édes semmittevéssel telt a parton, így holt szezonban alig vannak. Dél körül el akartuk hagyni a hotelt, hogy szét tudjunk még nézni a városban. Hívtuk is a taxisunkat, de nem volt elérhető, úgyhogy kellett másik. A kijáratnál megint leszólítottak, hogy „táxi, táxi”. Mondtam, hogy érdekel, de csak 8 krajcárért. (Idefelé 10-ért jöttünk.) Kicsit gondolkodott a tag, majd rábólintott. Egy nagyon kedves, fekete férfi volt most a sofőrünk, és volt egy szégyenlős potyautas is, a kisfia, aki vélhetőleg elkísérte aznap a munkába. A hátizsákomon volt a Karácsonyra kapott iránytű. A kissrác nagyon elkezdte csodálni. Zitával egymásra néztünk, majd úgy döntöttem, elajándékozom az irányzékomat, ilyet itt úgysem kapni. Nagyon boldog lett a kisfiú az új szerzeményével, de csak lopva mert csodálni, amikor nem néztünk oda. 20 perc kocsikázás után visszaérténk a városba, ahol még bő két óránk volt felfedezni azt, mielőtt a busz visszaindult velünk Havannába.
Elindultunk a főtér és a templom felé és a sétánk közben Sanyi egyre biztosabb lett abban, hogy szeretne egy kubai rendszámtáblát és egy képet, de nem pénzért. Kipróbálná inkább a cserekereskedelem módszerét. A nevezetességek és a kedves kis utcák megtekintése közben meg is leltük azt a bazárt, ami a célunknak megfelelt. És a megfelelő árust is. Sanyi megkérdezte, mennyibe kerül a rendszám, de az ár kimondása után egyből közölte azt is, hogy nincs pénze, de cserélhetnének. A kofa szeme felcsillant és boldogan várta a csereterméket. Végül a rendszám és egy kép boldog tulajdonosai lettünk anya kettővel ezelőtti Nokia telefonjáért és egy Budapest maratonos technikai pólóért cserébe. Az üzlet megköttetett, de ez csak a kezdet volt. A Nokia láttán a környező kofák mind Sanyit akarták és a további cseretermékeit. Így elkelt Sanyi régi MP3 lejátszója is. És csak jöttek és jöttek a kofák. De mondtuk, hogy már nincs semmink. Ők pedig szinte könyörögtek, hogy cseréljünk velük. Akár ruhát is. Így két nyári ruhám és egy férfi póló is ott maradt Trinidadban pár apróságért cserébe. Mert mindenki szeretett volna pár apróságot a lányának, vagy a fiának. Majd leimádkozták rólunk még a táskát is. Egyik kedvencem az volt, amikor a kedves hölgy Sanyi pólójára rámutatva megkérdezte, nincs-e valami ilyesmije kicsit kisebben. Amikor minden „szajré” elkelt, továbbálltunk. Igyekeztünk ezt gyorsan tenni, mert nem volt könnyű Sanyiról lelvakarni a nők hadát. És még így is, két utványira a „tetthelytől” két nő futott utánunk Sanyi után kiabálva: Amigo, Amigo…
A helyzet azért kicsit sokkolt minket, így kiheverni a dolgot, beültünk egy kedves kis kávézóba. Ahogy illik, itt is volt zene, melyet épp egy kedves, idős bácsi szolgáltatott, de nagyon értette a szórakoztatás módját, így minket is, és a szomszéd asztalt is bevont a muzsikálásba. Igazán szuper volt.
A sok-sok új és elképesztő élmény után pedig visszabuszoztunk Havannába, hogy még itt eltölthessünk egy utolsó napot.
