Ez volt az utolsó napunk Kubában, ami nem utazással telt, így igyekeztünk bepótolni még a havannai hiányosságainkat.
Miután felkeltünk, a szokásos kellemes és ugyanolyan reggelinket fogyasztottuk, melyet a szállásadónk, Roly készített el nekünk. Én már a reggelire is fényképezővel érkeztem, mert a „to do list”-emen volt, hogy az erkélyről le kell fotóznom a szembe ház parkolójában álló narancssárga kis Polskit, melynek tetején egy óriási Che Guevara arckép virított. A kocsi azonban sajnos nem parkolt ott.
Reggeli közben kellemes beszélgetésbe elegyedtünk Rolyval, akitől megtudtuk, hogy január 6-án a gyerekek Kubában tradícionálisan ajándékot kapnak. Ez a tradíció, mint utólag megtudtuk, a három királyok ünnepéből ered.
Viszont további témák kapcsán (hogy mi az, amit nehéz beszerezni Kubában, illetve miket szokott a külföldről érkezőktől kérni) majdnem újabb bizniszbe fogtunk. Ez azonban nem valósult meg. Rolyt érdekelte volna anya most leselejtezett Nokia telefonja a reggelieinkért cserébe, de mivel a telefon nem beszél spanyolul, ő pedig kevéssé beszél angolul (ahogy meg beszélne a telefon), az üzlet meghiúsult.
Napközben a várost járva megpróbáltunk még pár dolgot cserekereskedelemmel beszerzni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ilyen téren Trinidad volt a paradicsom.
A délelőtt folyamán ellátogattunk egy szentmisére, melyre csak a véletlen folytán sikerült időben érkezni, hiszen kiírva sehol nem láttuk, hogy mikor van mise, de pont akkor kezdődött, amikor érkeztünk. Ahhoz képest, hogy Kubában annyira nem terjedt el a kereszténység, nagyon sokan voltak a katedrális kertjében (ugyanis ott volt a mise a katedrális felújítása miatt). A misén nagyon érdekes volt látni, hogy az emberek a „béke veled”-re nem csak kezet fogtak, hanem egymást megpuszilták, távolabb lévő barátaiknak pedig mosolyogva, nagy mozdulatokkal integettek.
Ezután még sokat sétálunk, beszereztünk pár hiányzó ajándékot, majd egy csendes pihenőre visszatértünk a szállásra.
A délutáni pihenőt követően bevetettük magunkat Havanna óvárosába, hogy egy utolsó kellemes estét eltöltsünk ott. Hosszasan róttuk az utcákat, majd meglepődve tapasztaltuk, mennyivel kisebb a nyüzsgés, mint eddig, és nincs akkora élet a bárokban, éttermekben. Bármennyire igyekeztünk, az „utolsó vacsora” – Zita szavaival élve – eltöltésére az az olasz étterem tűnt legalkalmasabbnak, melyben néhány napja már finomat ettünk. A menü ezúttal az utikönyvek által ajnározott pizza volt.
A zenekar halkan játszott egy-egy rövidet, majd pihent egy hosszút, és közben próbálta a vendégekre rátukmálni a CD-jét. Nyugalmunkat csak egy alom kiscica zavarta, akik az asztalok között ólálkodtak, az egyik az asztalra is felágaskodott. Vacsora után továbbálltunk, de még volt két tétel a listán, aminek eleget kellett tenni, és Zita ezt hősiesen vállalta: egy kuba libre koktél és egy szivarka elfogyasztása az esti Havannában. Az arcára kiült egy nyugodt mosoly, ebből lehetett sejteni, hogy rendben volt mindkettő. Így végződött az utolsó kubai esténk.
